Bohózat (dráma)

A bohózat a drámairodalom egyik válfaja, a vígjáték egyik formája, amely a helyzetkomikumra és nem a jellemkomikumra helyezi a hangsúlyt. Jellemzője az erős túlzás, mely kritikai-szatirikus célú is lehet.

Rendszerint a vígjáték alacsonyabb fokának tartják, de ugyanolyan nagy költői tehetséget igényel és ugyanolyan nagy hatást képes kelteni, mint akármelyik más műfaj. A bohózat majdnem nélkülözhetetlen elem akármelyik színház műsorában. Ha éppen különbséget akarunk tenni, akkor a vígjátékot a finom mosoly, az illemes kacagás műfajának mondhatjuk, míg a bohózat a nyersebb és fékevesztettebb hahota előidézését célozza. Eszerint a bohózat tekintet nélkül az illemre és a tapintatosságra a legerősebb ellentétekkel dolgozhat, és az úgynevezett drasztikus, megkapó hatásokat hajhászhatja. A bohózat a világ, a valóság, a fantázia minden tárgyát felölelheti, és közönségességben oly mélyen szállhat alá, mint semmi más műfaj.

A bohózat célja kétféle lehet: vagy az emberi hibák legkegyetlenebb csúffá tétele, vagy pedig a sors, a véletlen humorának meglepő kimutatása. Amaz inkább szatirikus, emez inkább humoros helyzetbohózat.

Története és fejlődése

Az antik bohózat remekei, amelyek csupán Arisztophanész neve alatt maradtak meg az utókor számára, átölelte az egész népéletet, politikát, társadalmat, művészetet, gondolkodást. Fantasztikus mesébe burkolva kíméletlenül kigúnyolta a tömeget, és több egyéb hibát és hiányt. Ez az arisztophanészi bohózat, mely a legszabadabb fantáziát a leggyönyörűbb külső formával, találó nyelvezettel kötötte össze, az athéni köztársasággal együtt kihalt.

A 19. századi magyar közélet nem engedett színpadjainkon helyet a kíméletlen, metsző gúnynak embertársainkkal szemben. Irodalmunknak nagy szolgálatot tett Arany János, amikor Arisztophanész hátramaradt vígjátékait, amelyek lényegükben bohózatok, klasszikus nyelvezettel és páratlan formával magyarította. Az antik bohózat a demagógok és királyok, valamint a római császárok korában részint közönséges családi vígjátékká laposodott, részint pedig leszállt a nép legalsóbb rétegeibe. Később az olaszoknál új formát öltött. A középkori itáliai commedia dell’arte állandósította a mai értelemben vett bohózatot, mely részint néhány mulattató személyen (Arlecchino, Pullcinello, Pagliaccio, Hanswurst, Paprika Jancsi stb.), részint pedig a kézzelfogható tréfákon, csaláson, ütlegelésen, az öröm és fájdalom kinyilvánításának túlzásán, a természetesség utánzásán alapult. Leggazdagabb fejlődésnek a 19. században indult, és ámbár a magasabb röptű irodalom és kritika ekkor még mindig kicsinyelte ezt a műfajt, mégis mindinkább teret hódított magának.

Fajtái

Szigligeti Ede szerint kétféle változata különböztethető meg aszerint, hogy milyen elemeket tartalmaz a bohózat:

• Realisztikus bohózat: helyi vonásokat hangsúlyoz, mint például a 19. századi francia bohózat.
• Fantasztikus bohózat: ezek a tündérvilág motívumait tartalmazó bohózatok voltak, jellegzetes képviselője az osztrák Ferdinand Raimund.

A 19. század bohózatfajtái a következők:

1.) A tündér bohózat, amelyben a bécsi Raimund jeleskedett, de mintaképét már William Shakespeare Szentivánéji álmában, Viharában stb. felismerhetjük. Ehhez hasonló Vörösmarty Mihály Csongor és Tündéje is.

2.) A népies bohózat, amely a munkás és kézműves stb., röviden: szűkkörű foglalkozásban élő nép örömeit és fájdalmait, kívánságait és sérelmeit, szokásait és hibáit, továbbá a sors vagy véletlen fölényét a korlátolt eszű, gyenge jellemű, de alapjában jószívű tömeg felett vázolja, úgy, hogy a gyengeség nevetésre fakasztja, a véletlen fordulatok mulattatják a nézőt, a bűn és ferdeség ostorozása pedig erkölcsileg emeli és tisztítja. Ebben a népies bohózatban mindenkit fölülmúl a bécsi Johann Nepomuk Nestroy, akinek élesen találó szatírájának alig akadt méltó párja, és aki népies nyelven nagy életigazságokat tudott kifejteni. A bohózat már tendenciózussá vált és a magasabb osztályokat, a közigazgatást támadta meg Ottokar Franz Ebersberg bécsi író darabjaiban, aki egy ideig a színpadokat dominálta. Nestroy és Ebersberg mintájára alakult a legtöbb bécsi és berlini csekélyebb értékű bohózat.

3.) A bohózatos népszínmű: ezt Szigligeti Ede alapította meg, a durva tréfával a komoly érzést, a népies prózába a gyönyörű népdalt vegyítette. A magyar bohózatos népszínmű a francia vaudeville-nak és a német bohózat között helyezkedik el, amannál tréfásabb, emennél pedig érzelmesebb.

4.) A helyzetbohózat, amely lehet

a.) finomabb és a társadalom magasabb köreiben is előadható, megcáfolva azt az elméletet, mintha a bohózat alantas műfaj volna és csak az alsóbb néprétegekben játszhatnák; az ilyen bohózatot bohózatos vígjátéknak is szokták nevezni; fő kelléke a gyors változás és a véletlennek pajzán váltakozása; e válfajban a franciák a mesterek, de a németek is tanultak már tőlük, a Labiche, Gondinet, Bisson mellett a német Moser, Schönthan, Kadelburg is figyelemre méltó ak.

b.) a helyzetbohózat lehet nyersebb, ilyen főleg az angol, amely a bohózatban a groteszkszerűt műveli. A pölöskei nótárius ezen két variáció között áll.

5.) A helyi bohózat (Lokalposse) a nagy- vagy kisvárosi, vagy a nemzeti élet komikus képét adja és már átmenetet képez az életképekhez és látványosságokhoz. A bohózatnak rendes alkotó részét képezi a couplet, egy refrénnel énekelt strófa, amely élces epigrammatikus alakban, a darab drámájából kiesve, a kor vagy pillanat főbb embereit, eseményeit divatként gúnyolja ki. Innen ered az úgynevezett énekes bohózat.

A bohózattal rokon műfajok a vaudeville, az operett bizonyos változata, valamint az opera buffa.

Források

• Színházi kislexikon, Gondolat, Budapest, 1969
• Bokor József (szerk.). Bohózat, A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET (1893–1897, 1998.). ISBN 963 85923 2 X