Lockheed A–12

Lockheed A–12
A 60-6932-es sorozatszámú Lockheed A–12
NATO-kód	Oxcart
Funkció	stratégiai felderítés
Gyártó	Lockheed Skunk Works
Tervező	Kelly Johnson vezette csapat
Sorozatgyártás	1962–1964
Gyártási darabszám	15
Rendszeresítők	CIA
Személyzet	1 fő
Típusváltozatok	YF–12, M–21
Első felszállás	1962. április 26.
Szolgálatba állítás	1967
Szolgálatból kivonva	1968
Méretek
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra.
Hossz	31,26 m
Fesztáv	16,97 m
Magasság	5,64 m
Szárnyfelület	170 m²
Tömegadatok
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra.
Szerkezeti tömeg	30 600 kg
Max. felszállótömeg	53 000 kg
Hajtómű
Hajtómű	2 db Pratt & Whitney J58-1 (JT11D-20B) utánégetős gázturbinás torlósugárhajtómű
Tolóerő	2-szer 144,57 kN
Repülési jellemzők
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra.
Max. sebesség	Mach 3,35 (3560 km/h)
Hatótávolság	4000 km
Legnagyobb repülési magasság	29 000 m körül
Emelkedőképesség	60 m/s
Tolóerő-tömeg arány	0,56
A Wikimédia Commons tartalmaz Lockheed A–12 témájú médiaállományokat.

A Lockheed A–12 egy szuperszonikus felderítő repülőgép volt, amelyet az Amerikai Egyesült Államok Központi Hírszerző Ügynökségének (CIA) megbízásából a Lockheed Skunk Works készített, Clarence "Kelly" Johnson tervei alapján. A típus az A–12-es nevet kapta, amely az Arkangyal (Archangel) program rövidítése volt, a repülőgép végső terve pedig az addigi tervrajzok között a 12. sorszámú volt. A gépet rövid szolgálati ideje után továbbfejlesztett utódja, a legendás SR–71 Blackbird váltotta le.^[1]

Története

Mivel a CIA Project Rainbow fedőnevű kísérlete az U–2 radarkeresztmetszetének csökkentésére sikertelen volt, így a Lockheednél 1957 végén megkezdték az előkészítő munkát, hogy kidolgozzanak egy esetleges utód repülőgépet a Szovjetunió fölötti kémrepüléshez. A tervező, Kelly Johnson elmondása alapján: „1958 áprilisában emlékszem, hogy hosszú tárgyalásokat folytattam Richard Bissell-lel (CIA Tervezési Igazgatóhelyettes) arról a kérdésről, hogy szükség van-e az U-2 repülőgépnek utódra. Megállapodtunk ... még egy típusban, mielőtt a műholdak a repülőgépes felderítést elavulttá tennék a rejtett felderítések tekintetében.” ^[2]

A Gusto Project alatt a terveket az „Archangel”-nek (Arkangyal) nevezték el az U–2 program után, amelyre „Angel” néven hivatkoztak. A repülőgép terveinek fejlődésével és a konfiguráció megváltoztatásával a Lockheed belső megnevezése Archangel–1-ről Archangel–2-re változott, és így tovább. A továbbfejlesztett tervek számának növekedésével egy idő után egyszerűen A–1, A–2 stb. nevet használták a korábbi tervezetek megnevezéséhez.^[3] A CIA programja, amely az U–2 utódlásáról gondoskodott, az Oxcart kódnevet kapta.^[4]

Ezek a tervek elérték az A–11 szakaszt, amikor a programot felülvizsgálták. Az A–11 egy Kingfish nevű Convair-tervezet ellen versenyzett, amely nagyjából hasonló teljesítményt nyújtott. A Kingfish azonban számos olyan funkciót tartalmazott, amelyek jelentősen csökkentették a radarkeresztmetszeti képét, amelyet a bírálók kedvezőnek tartottak. A Lockheed az A–11 tervének egyszerű módosításával válaszolt: döntött függőleges vezérsíkok hozzáadásával az egyetlen derékszögű helyett, és számos területen nemfém anyag hozzáadásával javítottak az álcázási képességeken, ez lett az A–12 kivitel. A CIA képviselői kezdetben a Convair kisebb radar-keresztmetszetének kialakítását támogatták, ám az A-12 specifikációi kissé jobbak voltak, és a tervezett költségek is sokkal alacsonyabbak voltak, mint a vetélytársáé. A tervező cégek eredményei is döntőnek bizonyultak, mivel a Convair munkáját a B–58-on késések és költségtúllépések sújtották, míg a Lockheed az U–2-t időben és költségtúllépés nélkül elkészítette. Ezenkívül Lockheednek volt már tapasztalata egy „fekete”, azaz szigorúan titkos projekt vezetésében. 1959-ben a Convair FISH és Kingfish tervei helyett választották ki a GUSTO projekt győztesévé, így 1960. január 26-án a CIA végül 12 darab A–12 repülőgépet rendelt meg.^[5]

Az A–12-t 1962 és 1964 között gyártották, és 1963 és 1968 között repültek vele. Ez a típus volt az alapja az Egyesült Államok kétfős YF–12 prototípus-elfogójának, valamint az M–21 felderítődrón-indítójának a D–21 drónhoz. A híres SR–71 Blackbird egy kissé hosszabb változat, amely több üzemanyagot és nehezebb kamerákat volt képes szállítani. Az A–12 1967-ben kezdte meg a titkos missziókat, végső küldetése pedig 1968 májusában volt; a programot és a repülőgépeket júniusban vonták vissza.^[6] A programot hivatalosan az 1990-es évek közepén mutatták be a nyilvánosságnak. Egy korábbi CIA-tiszt a visszaemlékezéseiben azt írta: „Az Oxcartot véletlenszerűen választottuk ki a kódnevek közül, hogy megnevezzűk ezt a K+F-et és az összes későbbi munkát az A–12-n. Magát a repülőgépet is így hívták.” Az A–12-nek a Cygnus nevet Jack Weeks pilóta javasolta, hogy így kövesse a Lockheed gyakorlatát, miszerint a repülőgépeiket égitestekről nevezik el, ez az elnevezés főként a személyzet körében terjedt el.^[7]

A megépült repülőgépek

Érdekességek

Elon Musk 6. gyermeke az X Æ A-12 nevet kapta. Az énekes Grimes, a gyermek anyja elmondása alapján a név utolsó fele az A–12-es iránti rajongásukat fejezi ki, amelyet a legcsodálatosabb repülőnek tart, valamint a gép kódneve, az Archangel az egyik kedvenc zeneszámának is a címe.^[8][9]

Jegyzetek

Fordítás

• Ez a szócikk részben vagy egészben a Lockheed A-12 című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.