Malájföldi japán hadjárat

Malájföldi japán hadjárat
Utcai harcok Kuala Lumpurban
Konfliktus	Második világháború
Időpont	1941. december 8. – 1942. január 31.
Helyszín	Malájföld
Eredmény	Japán győzelem
Szemben álló felek
Egyesült Királyság Ausztrália Japán Birodalom
Parancsnokok
Arthur Percival Lewis Heath Merton Beckwith-Smith Gordon Bennett Jamasita Tomojuki Nisimura Takuma
Szemben álló erők
140 000 70 000
Veszteségek
7500 halott 1793 halott
A Wikimédia Commons tartalmaz Malájföldi japán hadjárat témájú médiaállományokat.

A malájföldi japán hadjárat a második világháború csendes-óceáni hadszínterének összecsapás-sorozata volt a Japán Birodalom és Nagy-Britannia között 1941 decemberében. A brit gyarmaton partra szálló japán csapatok Szingapúrig kergették a folyamatosan hátráló briteket, majd a szigetet is bevették.

Előzmények

1941 őszén a Japán Birodalom látszólag még diplomáciai úton próbálta elérni csendes-óceáni igényeinek teljesülését, valójában azonban teljes erővel készült a háborúra. December 7-én a japán flotta repülőgépei váratlanul megtámadták Pearl Harbort, a csendes-óceáni amerikai flotta bázisát, és sok hajót, repülőgépet megsemmisítettek. A következő napokban támadás érte a Wake-szigetet, a Fülöp-szigeteket, Thaiföldet és Malájföldet.^[1] A Malájföld elleni támadásnak több célja is volt: a birodalom megszerzett számos nyersanyagforrást, illetve a szárazföld felől közelítette meg a britek térségbeli legfőbb támaszpontját, Szingapúrt.^[2]

Malájföld a világ gumitermelésének 33, óntermelésének 58 százalékát adta,^[2] de ami ennél is fontosabb volt, tökéletes kiindulási pontja volt egy következő, Borneó, Jáva és Szumátra elleni inváziónak, amelyek a térség olajlelőhelyeinek megszerzését célozta. A japán haditengerészet számára ezek elfoglalása életbevágó volt, ugyanis a hajók, repülők óránként 400 tonna üzemanyagot fogyasztottak, és a szigetországnak nem voltak saját kitermelési forrásai.^[3]

Az inváziós erők parancsnoka Jamasita Tomojuki tábornok volt. A sereg a 25. hadsereg 60 ezer katonájából, a 3. repülőcsoport 459 gépéből, egy csatacirkálóból, tíz rombolóból és öt tengeralattjáróból állt. A haditengerészet a keleti parti védművek és állások előzetes bombázását és ágyúzását akarta, de a hadsereg ellenezte ezt, mert a partraszállást így nem lehetett volna meglepetésszerűen végrehajtani. A hadsereg váratlan segítséget kapott Ozava Dzsiszaburo altengernagytól, aki azt mondta: „a haditengerészetnek el kell fogadnia a hadsereg javaslatát, még a megsemmisítés kockázata ellenére is.”^[2]

Az inváziós erő december 4-én hajózott ki Malájföld felé. Először december 6-án pillantotta meg a hajókat a Brit Királyi Légierő egyik Hudson típusú gépe. A megfelelő felderítést azonban megnehezítette az alacsony felhőzet és a szakadó eső, így a britek nem tudták megállapítani, pontosan merre tart a flotta. Arthur Percival tábornok, a térségbeli brit csapatok parancsnoka szerette volna beindítani a Matador hadműveletet, amely a maláj-thai határon fekvő Singora kikötőjének és repülőterének elfoglalását irányozta elő, de a háborús kabinet nem járult hozzá ehhez, mivel attól tartottak, hogy japán olyan agressziónak tekinti majd, amely feljogosítja a Malájföld elleni támadásra.^[2]

A japánoknak nem voltak pontos információik a brit seregekről, és emiatt alaposan alábecsülték létszámukat. Azzal számoltak, hogy a védők 30-50 ezren lehetnek, holott számuk bőven meghaladta a 80 ezret is. Jamasita Tomojuki később azt mondta, azért volt sikeres a malájföldi akciójuk, mert „könnyen vették az ellenséget”. Szerencséjükre a britek nem készültek fel a háborúra. Légierejük kicsi és gyenge volt, szárazföldi alakulataik főként rosszul képzett indiaiakból álltak, akiket nem képeztek ki az őserdei harcra.^[3]

Partraszállás

A Malájföld elleni japán invázió még a váratlan Pearl Harbor-i légicsapás előtt megkezdődött, amikor 1941. december 8-án (az időeltolódás miatt Pearl Harbor-i idő szerint december 7-én 5.45-kor) Jamasita Tomojuki tábornok hajói megérkeztek Kota Bharuhoz, a Kelentan-folyó torkolatához. Egy másik inváziós egység a thaiföldi határhoz közeli Kra-félszigeten szálltak partra, egyetlen puskalövés nélkül.^[4]

Kota Bharunál a brit 9. indiai hadosztály védte a partot. A japán katonák zuhogó esőben, háborgó tengeren, erős tűzben kezdték meg a partraszállást. Az első hullámban ötezren léptek Malájföldre.^[4] A rossz idő és a partot védő géppuskák miatt 850 japán katona elesett.^[2] Brit repülők megtámadták a hajókat, de a támadóknak sikerült kiépíteniük a hídfőt.^[3] Néhány óra alatt összeomlott a védelem és az ellentámadás, és a repülőtér ausztrál parancsnoka engedélyt kért a szingapúri brit parancsnokságtól, hogy megmaradt gépeit 220 kilométerre délre, Kuantanba küldhesse. A repülőtér földi személyzete csatlakozott a városból menekülőkhöz, míg az indiai katonák utolsó védelmi vonalukat foglalták el.^[5] A partraszállások megakadályozására megérkezett a maláj partokhoz a Prince of Wales csatahajó és a Repulse csatacirkáló, de a japán légierő mindkettőt elsüllyesztette december 10-én.^[6]

A thai határhoz érkező 14 hajó a Singora-part előtt horgonyzott le. Cudzsi ezredes különleges egysége riksán érkezett meg a japán konzulátushoz, ahol felverték a részegen alvó kapust, aki elvezette őket a helyi rendőrség épületéhez. A japánok megvesztegetéssel thai egyenruhákhoz akartak jutni, hogy így szerezzenek meg egy fontos határhidat, de a rendőrök fegyveresen ellenálltak. A japánok gyorsan legyűrték őket.^[7] A repülőtér elfoglalása után a japán légierő megindította támadásait a Malajzia északi részén állomásozó brit csapatok ellen. December 8-ára a RAF 110 gépéből 60-at elvesztett.^[2]

Szingapúr felé

Jitra

December 11-én a japán harckocsik kijutottak az aszfaltozott útra, és ezzel felgyorsult az offenzíva. A 11. indiai hadosztály hamar megfutamodott a támadók elől, így megnyílt az út az Alor Star-i repülőtér felé. A japánok hozzájutottak Jitra védelmének térképéhez, és annak segítségével bevették a várost másnap. Az éjszakai harcokban sok japán elesett.^[3] Arthur Percival tábornok két nappal korábban arra utasította Lewis Heath tábornokot, hogy szilárdan tartsanak ki, de az indiai alakulatok gyakorlatilag folyamatosan menekültek dél felé a közeledő japánok elől, elhagyva a tábori ágyúkat, a légvédelmi fegyvereket és a nehézgéppuskákat. A japánok hamar bevették Alor Start, és ezután a helyi repülőtérről brit benzinnel, brit bombákkal felszerelve támadták a brit pozíciókat.^[8]

Penang

Heath tábornok erőfeszítései a délre vezető út megtartására kudarcba fulladtak a folyamatos légitámadások miatt, és a britek egyre délebbre vonultak vissza. December 15-én kiürítették a Penang-szigeti helyőrséget a nyugati parton. Az ötszáz fős helyőrséget már december 11-én légitámadás érte. A folyamatos légitámadások nyomán a városban napok alatt felbomlott a rend, és mindennaposak lettek a fosztogatások. December 17-én a japánok ellenállás nélkül szálltak partra a szigeten. A britek itt sem semmisítették meg a létesítményt és a felszerelést, még a rádióállomást is épségben hagyták hátra. A megszállók súlyos atrocitásokat követtek el a helyiek ellen, amiért Tamasita három katonát kivégeztetett, egy alezredest bebörtönöztetett.^[3]

A brit tisztek újra és újra megpróbálták rávenni az indiaiakat, hogy ássák be magukat az út mentén, de ha ezt megtették, a japán légierő szétlőtte állásaikat, a gyalogosok pedig megkerülték és bekerítették őket. Heath tábornok Szingapúrba vonatozott, hogy elérje csapatai 150 kilométerre délre, Johoré tartományig történő visszavonását. Percival ellenállt. A britek amerikai, holland, ausztrál és új-zélandi részvétellel stratégiai megbeszélést tartottak, és abban maradtak, hogy a japánokat legalább egy hónapig fel kell tartani.^[8]

Heath tábornok állhatatosan figyelmeztetett arra, hogy a Kota Bharu felől haladó japánok elvághatják embereit. Percivalt Gordon Bennet ausztrál vezérőrnagy támogatta, aki támadást akart indítani Mersingtől, ahol katonái arra vártak, hogy blokkolják a keleti parton folyó japán előrenyomulást. Heath olyan hevesen ellenezte a tervet, hogy végül Percival sem támogatta.^[9] December 17-én Heath visszautazott északra, hogy felügyelje a brit visszavonulást. A fejetlen menekülés teljesen elfordította a helyi malájokat és kínaiakat a britektől, akik kénytelenek voltak publikus telefonvonalakat használni a kommunikációra.^[9]

Perak

December 23-án a Perak-folyónál felállított védelmi vonal összeomlott. A japán alakulatok addigra megtették a feladatul kapott 640 kilométeres táv egyharmadát, és számos ónbányát és gumifaültetvényt foglaltak el.^[9] A demoralizált indiai alakulatok következő védelmi vonalukat a Slim-folyónál, a Kuala Lumpur előtti utolsó természetes akadálynál állították fel. A japánok eközben a keleti parton is haladtak előre, hogy elfoglalják a Szingapúrhoz félúton lévő Kuantan repülőteret.^[10]

A britek tudták, hogy a visszavonulást meg kell állítani, ha Szingapúrt meg akarják tartani, de az indiai alakulatokat nem tudták rávenni a szilárd védekezésre. 1942. január 5-én a 12. indiai hadosztálynak egy vasúti és közúti kereszteződést kellett védenie a Slim-folyó előtt. Az első támadást visszaverték, de másnap japán tankok megkerülték őket egy nem használt ösvényen. Az indiaiak hanyatt-homlok menekülni kezdtek az őket kerékpáron üldöző japánok elől. Egy angol tiszt, Spencer Chapman, aki az őserdőből figyelte őket, ezt mondta az offenzíváról: „A többségük biciklizett, negyvenen-ötvenen, hármasával egymás mellett, és beszélgettek, nevettek, mintha futballmeccsre tartanának.” Jamasita gyalogsága így napi harminc kilométert is megtett. A sok száz kerék zörgése olyan lármává állt össze, amelyről az indiaiak azt hitték, harckocsik okozzák, és menekülni kezdtek.^[10] Január 11-én elesett Kuala Lumpur. A védők az üzemanyagot felgyújtották, de a felszerelés és ellátmány többségét nem tudták elpusztítani.^[2]

A Slim-folyó elesésének napján érkezett Szingapúrba Archibald Wawell tábornok, hogy felállítsa az amerikai-brit-holland-ausztrál parancsnokság, az ABDA (American-British-Dutch-Australian Command) jávai főhadiszállását. A frontvonalban tett látogatása alapján megállapította, hogy a terepviszonyok a japánoknak kedveznek, és haladásuk fel fog gyorsulni Szingapúr felé, és az indiaiak legfeljebb Johore tartományban tudnak majd védállásokat kialakítani. Percival tábornok engedélyezte a visszavonulást Sungei Murar folyó mentén Johorig, ahol az utolsó természetes akadály volt a Malájföldet Szingapúrtól elválasztó szorosig. Gordon Bennet tábornok utasítást kapott arra, hogy ausztrál ezred erősítésként vonuljon a frontra.^[11]

A japán előrenyomulás töretlenül folytatódott januárban. Churchill január 15-én táviratban tudakolta Wawelltől, hogy mit lehet tenni Szingapúrért, ha a japánok elérik a szorost. A válasz – „keveset vagy semmit”– sokkolta a miniszterelnököt. Szingapúr ugyanis védtelen volt a szárazföld felé, ami annyira meglepte Churchillt, hogy azt mondta: „ez lesz az egyik legnagyobb botrány”.^[12]

Január 25-én Percival kiadta a parancsot a végső visszavonulásra. A csapatok a főhadiszállásnak azt jelentették, hogy harcolva hátrálnak, de egy hétnél tovább nem tudják feltartani a japánokat. A katonák és civilek összetorlódtak a Johore-szoroson Szingapúr szigetére átvezető töltésnél. Február 1-jén, miután az utolsó brit alakulat is átkelt a szoroson, az utászok felrobbantották a töltést. Nemsokára megkezdődött Szingapúr ostroma.^[13]

Jegyzetek

Források

• ↑ Costello: John Costello. The Pacific War 1941-1945. Harper Perennial (2009). ISBN 978-0-68-801620-3. Hozzáférés ideje: 2016. augusztus 29. 
• ↑ History Learning: The Attack on Malaya by Japan. The History Learning Site (2009). Hozzáférés ideje: 2016. szeptember 20. 
• ↑ Keegan: A második világháború. Európa Könyvkiadó (2008). ISBN 9 789 630 784 573. Hozzáférés ideje: 2016. augusztus 26. 
• ↑ Chen: C. Peter Chen. Invasion of Malaya and Singapore – 8 Dec 1941 - 15 Feb 1942. World War II Database. Hozzáférés ideje: 2016. szeptember 12.